Egy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy az abszurd netovábbja, amikor Bayer Zsolt szervez "Békemenetet". Orbán ámokfutását, Giró-Szász és Szijjártó homályos tekintetét, Selmeczi Gabi mosolyát és Schmitt Pál tudományos tevékenységét látva azonban immár minden belefér. Bayer is. Hogy békemenetet szervez. Bayer.

Egy pillanatig elbizonytalanodtam, ez a Bayer, aki azért szervez békemenetet, hogy kinyilvánítsa, nem kíván mást, „csak békében, egyetértésben, a demokrácia keretei között, másokat tisztelve szabadon élni”, vajon ugyanaz a Bayer, aki hetente ontja a mocskot írottan és verbálisan, aki lazán zsidózik, cigányozik, pedifilrohadékozik, féregtetűszemétládázik, orgoványierdőzik minden alkalommal, amikor csak odacuppan püffedt arca a monitorra vagy a kamerára? Mert ez a "másokat tisztelni" duma valahogy nem illett bele Zsola eddigi életművébe.

Pedig ő volt az. Ott vonult az első sorban, megismertem a táskáiról. Bayer. A békeharczos. Bencsikkel, Kerényivel, a másik két apostollal. És hazánk egyik legegyszerűbb gyermekével, Pataky Attilával, aki valami miatt dühös a bankokra, amiért nem tudja fizetni a hitelét, pedig ő maga mondta, hogy 2012-ben vége a világnak, mert jönnek a maya ufók, vagy mi a pöcs, akkor meg mit törődik a visszafizetéssel? (Bíró Icát, mint nemzettestet hiányoltam, de így is szép volt az egész.) És sikerült nekik, a tolerancia nagyágyúi elképesztő tömeget vittek ki az utcára vuduzni, meghatottan, örömtől lázasan, lám, ez a magyar nemzet, amelynek nagysága előtt végre leborulhatunk, lám, itt a bizonyíték, mennyire szeretik a népek a hon vezérét, annak kormányát, s minden egyebet, ami járulékos költség.

Hogy ki indított buszokat, honnan, milyen pénzből, kinek fizettek a menetelésért és kinek nem, mit kaptak a határon túli magyarok, hogy itt lehettek – rohadtul nem érdekel. Hogy pontosan hányan voltak? Majd Rhákhayh Phülöph megmondja, de a legnagyobb félrenyúlás a számokon lovagolni. Évek óta mindenki ezen vitázik: hányan voltak egy óriástüntetésen? A Facebookon vérre menő vitákba kavarodnak a jóemberek, a sajtómunkások matematikai egyenletes címeket adnak a beszámolóknak, amelyben az ismeretlen a sok tízezertől a „több mint” félmillióig bármi lehet. És ezen úgy össze tudnak balhézni az olvasók, mintha erről szólna a dolog.

Pedigádehogy. Ott volt az Opera előtti királyság. Elmúlt. Itt volt ez a tegnapi. Ez is elmúlt. Darabszámokat keresünk? Lehet, de felesleges. Az egyszerű kérdést kellene feltenni: változik ettől valami? A válasz még egyszerűbb. Semmi. Egyiktől sem.

Szombat este Orbán Viktor örömében nyilván betolt egy szálat a legszebb vasár- és ünnepnapi kolbászából lefekvés előtt, s fokhagymás szusszantással arra gondolt, mennyire igaza is van neki. Szijjártó és Giró-Szász levegőhöz jutottak, az elkövetkezendő hónapokban minden – kritikát elutasító – válaszukban a „láthattukhogyazországakormánymögöttsorakozottfel” panelt fogják használni. A Jobbik kicsit idegesebb lesz, mint szokott, mert az utca már nem az ő terük, az LMP majd odaláncolja magát valamihez, a szocik pontosan kiszámolják, hogy hány sok rossz ember fér el nagy helyen, Gyurcsány ír néhány frappáns mondatot a Facebookra, ami pedig a közvéleményt illeti, nos, a szomszéd tehene mostantól még jobban dögöljön meg.

Azt viszont senki nem gondolhatja komolyan, hogy a gazdasági mélyrepülés ettől hangyapénisznyit is változni fog. Hogy az ájemefes főnök a tüntetést látva remegő hangon hívja fel Orbánt, s lágyan belebúg a fülébe, „hogyan szeretnéd csinálni, te háziisten?”. Hogy a pénzügyi - és bankguruk meghatottságukban befejezik a lobbizást a kormány ellen. Hogy az EP-ben mélyen elpirulnak szégyenükben a képviselők és bocsánatot motyogva zokogni kezdenek. Hogy mától a forint lealázza az eurót, a frankot és a dollárt. Hogy ez az egész tegnapi látványparádé bárkit vagy bármit is meghat külföldön, akire vagy amire akár a legcsekélyebb mértékben is negatívan hatott Orbán eddigi – elsősorban gazdasági – trükközése. Kutyát nem érdekli. A cikkek továbbra is megjelennek majd a külországi vezető lapokban, megemlítik, egyébként magasról tesznek arra, hányan röffentek össze egy januári sétára Budapesten. Az amerikai külügy ettől nem fogja újragondolni álláspontját, Barroso sem ugrik Viktor ölébe. (Hogy csak kettőt említsek a "nemzetközi baloldal" véres szájú mocskai közül, kik a vezérnek nyugtatót javasoltak.)

Itthon pedig végképp semmi nem változik a tegnapi naptól, hacsak annyi nem, hogy Viktor rokonai, barátai és legjobb üzletfelei büszke mosollyal csókolják agyon a nép gyermekét, látod, látod, neked volt igazad, gyorsíthatsz a tempón! És hirtelen szerethetővé válik a megszorítás-henger, a nyomor, a munkanélküliség, a felsőoktatás szétcseszése, minden, elillan a bizonytalanság, a depresszió, és imádni fogjuk Matolcsy Györgyöt. Bizony.

Orbánizrájt. Ja. Basztassák csak egymást a népek, hányan voltak Bayer mögött, miért és mennyiért. Legyen most ez a legégetőbb probléma. Hogy mennyien voltak pontosan. Ötvenezren vagy ötszázezren.

Mert ez bizonyára nagyban befolyásolja azt, hogy abból az ötvenezerből vagy ötszázezerből az elkövetkezendő hónapokban hány ember zabál ebédre krumplit májkrémmel. Ha szerencséje van. Lehet örülni. Aki így jár, nyilván büszkén mered majd a vacsorára félig meghagyott konzervre, rásuttogva a szavatossági időt: „De azért kicsit sokan voltunk!”

S a hasa fényre derül.