Megállt a fing a levegőben az Aszódi úti hajléktalanszállón, ahová vasárnapi aggódás gyanánt személyesen Orbán Viktor kukkantott be, megmelengetve kicsit Volkswagen kisbuszban elgémberedett tagjait. A Blikk szenzációs híre szerint Orbán látogatása teljesen spontánul volt kitervelve, bizony, talán még ő maga sem tudott róla, hogy hajléktalan-nézőbe megy, amíg meg nem mondta magának.

Aztán amikor kilepődte magát, hopszala, gyorsan köszönt az asszonynak (Ancsi, én most elrögtönzöm magam egy hajléktalanszállóra, mert spontán is akarok lenni néha, vacsira jövök!), majd kijátszotta a TEKes fiúkat, s eltulajdonította a „kisbuszát”, amelyet maga vezetett, mert még bádigárd sem volt vele, annyira hirtelen volt ez kitalálva. (A Blikk egyébként rendkívül vicces beszámolóját kiegészíteném azzal, hogy a kisbusz nem OV tulajdona, hanem a miénk, illetve ha ez a kisbusz az a kisbusz, amelyet ő nem is vezethet, akkor megint félrekúrás történt, de apróságokon már nem izgulunk be.)

És megérkezett, fotó is csak úgy spontánul készült róla, mert Viktor a testőröket ugyan kicselezhette, a Blikket azonban nem, így inkább szólt nekik jó előre, hogy véletlenszerűen megörökíthessék a látogatást.

 A minelnök belép, hangos jónapottal köszön, azok meg csak pislognak szegények, hogy nézd, ez a fütyi pont úgy néz ki, mint Orbán, csak annak biztosan lenne annyi esze, hogy ne öltözzön Besenyő Pista bácsinak, és mínusz tizenkettőben ne egy kalapot vegyen fel, hanem usánkát. (Persze ők nem tudhattak a Volkswagen kisbusz eltulajdonításáról, s a benne rejlő spontán lehetőségekről.)

A kormányfő lecsekkolta az ételosztást, majd több szobába ellátogatott, ahol illendően bemutatkozott, s kezelt a bentiekkel.

„Maga velem is kezet fog? – kérdezte az egyikük.”

A beszámoló ezzel a mondattal az ötvenes évek királyáról szóló legendák magaslatába emelkedett. Könnyezni kéne, emberek, ha nem fagyna pofánkra a meghatottság. Viktor egykori kollégája, Mátyás (a XX. századi) krónikáztatott ilyen spontánul magáról, amikor véletlenszerűen a nép közé vegyítette magát. (Mennyivel valóságsósabb lenne a történet, ha Orbán kérdezte volna ezt a hajléktalantól.)

Szörnyű hideg tél volt, tán 52-ben. Egy hideg, szeles, januáriusi napon két személyi kultuszos egyén kocsin igyekezett a városba. Útjuk a rómaifürdői cigánysátrak előtt vitt el. Az egyik sátor nyílásán, pipájából ugyancsak pöfékelve egy öreg cigány pislog ki az útra. Mutatni vezetők és vezetettek hasonszőrét, rákiált az egyik elvtárs a vén dádéra:
– Nagy a hideg, ugye, cigány!
– Te tudod, te vagy kinn – feleli az egykedvűen.

Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia

Ezután Az Ember, Aki Még A Volkswagen Kisbuszát Is Maga Vezette, „hosszan elbeszélgetett az ott élőkkel”. Miután megállapította a Blikknek, hogy minden rendben („Volt, aki börtönből szabadult, és azért itt kellett meghúznia magát, másoknak a nagy hidegben nincs hová menniük. Úgy látom, sokaknak épp ennyi segítség kell egy utolsó esélyhez.”), spontánul visszaült a Volkswagen kisbuszba, hazahajtott, és vacsi előtt kipipálta a határidő naplóba napokkal korábban beírt elintéznivalót:

„Spontán hómlesz szörprájz! Blikknek szólni!”

Nehéz érzések dúltak benne. Ferencre gondolt az Avason, s valamiért újra és újra felbukkant emlékeiben az „utolsó esély” kifejezés. Nem tudta okát.

Valahogy más íze volt tegnap a felcsúti kolbász kilajának.