Milyen kedves, amint a mikrofonok mögött oly bátor, a kamerák előtt annyira harcias, a cívis városháza keménytermében hihetetlenül izmos, saját istállójában alfa hímként tündőklő nagy ember apró, pici nyusziként szedi a virgácsait, hogy minél messzebb kerüljön attól a szituációtól, amikor nem tud visszaszólni, amikor nincsen frappáns megjegyzése, amikor nagyon, de nagyon jéggé fagy. Kikerülve a frakció meleg bűzéből, a csorda biztonságából, magányosan, egy fájtör pincsivel maga előtt.
Aki majdnem fákoffolt egyet, de Lajosunk bizonyára halkan előresziszegte, tartsd a szád, te, mert még a családod is megbánja. Ez nem az a hely, nem az az idő, nem az a tér. Majd a két ünnep között, majd jövőre. Kapnak ezek a pofájukra még, ne félj, tündérke! Most szaporán, mielőtt ránk jön a szapora! Csattints a gyorsítóra, béb!
Így aztán tovább siettek, gyorsítottak, inaltak, topikáztak. Bizonyára értünk szaladtak, nem előlünk. A kicsi csillag és a narancsszín kistökös-üstökös.
Mentek a setét végtelenbe, némán, bele a bukott ismeretlenbe.
Utolsó sziszegések