No, akkor az alaptörvényes haknin is átküzdöttük magunkat, jó szurkolást kívánok. Bent az Operaház fantomja, kint a Koldusoperával a demokrácia szelleme rikkantotta világgá a klasszikusokat megszégyenítő szépséges sorokat, hogy aszongya „de jók is vagyunk én”, mire a kórus: „elkúrtátok, elkúrtátok”.

Nagyon vártuk már azt idei első premiert, ahol a hangjukat és arcukat immáron teljesen elvesztő művészek ünnepeltették magukat a gondosan kiválogatott publikum előtt, miután nyilvános előadást nem mernek vállalni, tekintettel a türelmetlen nézők gúnyos füttyére. Így aztán beérték ezzel. Érkezés és távozás a vezető nótafucknak kizárólag a hátsó bejáraton, nehogy valami kínos kritika érje őket már a produkció előtt az elsőnél várakozó műértőktől. A „Dicsőség Magyarország Alaptörvényének És Orbán Viktornak” című operát zárt körben, a közszolgálatiság (gúnyos, sátáni kacaj) jegyében azonban tévén is követhető módon adták elő – mi tagadás, csúfos eredménnyel.

A „gyurcsányi gyűlöletkeltők”  és a „liberális anarchisták” (az előbbit nagyon köszönöm Selmeczi Kiskezitcsókolomnak, az utóbbit Vona Irgumnak, mindkettő azonnali klasszikus) több figyelmet kaptak, mint a benti mulatság, pedig őket nem is közvetítette végig a közszolgálati, maximum vágóképnek az Orbán-ránctánc után, kiblurözve. A házban még Szilveszteri (ó, kovácsok mákonya) hangulatot próbált varázsolni a Magyar Virtus, az utca feketébe borult a setét hun humortól. (Az erős ember hoppmesterei ezt erősítették meg egy klasszikus fekete gyászkordonnal, igazán kedves és stílusos.) Hogy az utcán százezren utószilvesztereztek-e vagy csak néhány ezren, azt majd Rhákhai Phülöph utólag belövi, addig nincs értelme matekozni.

A hangulat jó volt, bent bömbölt az antik ária, kint az antik árja, s néhány árja, utóbbiak inkább Gyurcsány és a kamanisták ellen tüntettek, mert Viktor mégis magyarabb húsz fokkal, habár még nem szellent turultollat, ahogyan illene, de húznak ők még lapot 2014-re! A lényeg, hogy lehessen zsidózni, aztán valaki takarodjon, a név tetszés szerint behelyettesíthető.

Kint a hidegben a bárányból is farkas lett. Ha más nem, a bégetésből dühödt üvöltésbe csapó indulat szele megcsavarhatta a bent melegedők nóziját. Kis fintor, némi hapci, freccsenő cseppek a díszpáholyban. Aztán élveztek tovább. Maguktól – tőle. A streetbulizók – a lágy keménymagot leszámítva - tapintatosan távoztak, miután valahol, valamikor (hátsó bejárat? alagút?) megérkezett az orgazmusra vágyók főnöke, és hű alkalmazottja, a köztársasági elnök.

A fekete köpetvédő mögött besurranó elit tagjai Schmitt Pál nyitányával kezdhették az Élvezetek Éjszakáját. A nézőtéren szomorú arccal örültek a győztes vesztesek. Mindent lehetett látni, csak azt az áldott, felszabadult boldogságot nem, hogy namostvégreaztántényleg. Néhányuknak nyilván eszébe jutott, hogy hej, két éve még tízezrek üvöltötték, hogy viktorviktor, most meg ugyanennyien (Phülöph tudja a pontos számot) viktátoroznak a januári melegben. Hálátlan nép.

Az álamfő egyépként maga bisztossan olfasta fell a hitvalást dicsőjitö sorokatt, s kicsit sütkérezett a legnagyobb ember árnyékában. Szeretgette a Szent Koronát és a jogfolytonosságot, örült a saját aláírásának (igen, megcsinálta, hiba nélkül), nemzeti szuveneritásozott egy kicsinykét, valami pásztort is emlegetett, vihart, bőven löttyintve pátoszba olvasztott nemzeti zsírral, hazai szafttal, madárlátta nacioszósszal, hígbarna közhelymártással. És őszintén remélte, hogy minden magyar vele örül. (Hát már hogy a péniszbe ne.) Aztán visszalibbent páholyába.

Nem ő volt a főszereplő, tudta jól. Az előadás Orbánról szólt (és pár millió nyomorgó magyarról, de ők nem fértek fel a plakátra), aki végre élve a mennybe mehetett volna, de ez a közutálat miatt éppen elmaradt. Csak ült ott szegény, öregen és ráncosan, kivénhedt bonvivánként, véreres szemekkel, bámult le a nagy semmibe, az ünnepre, amely megkoronázta életművét, és amely egy életre leírta őt. Fals Falstaff. Néhányan tán elmolyoltunk azon, hogy pontosan mi ünnepelni való van a jelenlegi állapoton, de gyorsan elhessegettük az ízléstelen gondolatot. Operabarátok vagyunk. Mint ő.

Unalmas előadás volt ez, hölgyek, urak. Ahogy ott ünnepeltétek a semmit, görcsösen magatokra fagyasztva a félvigyort, az maga volt a bukás. Az élvezést pedig bármelyik zsé kategóriás pornóstatkó jobban míveli, mint ti. Mit tegyünk hozzá? Még ez sem jött össze. Egy őszinte percecske, egy igaz mosoly, egy hihető szó sem. A kötelesség járatta a kezeket. Az ölekben és tapsnál egyaránt.

Ez volt a nagy buli. A kinti előadás gyakorlatilag megsemmisítette a bentit. Ma majd néhány sorban megemlítik a bóvlioperát, s részletes elemzéseket közölnek az igazi bálról. Ennél súlyosabb kritika nincs.

És nagy végre, amikor az utolsó TEKes gyerek farizmának pattogása is elhalkult az Uralkodó távoztával, s az Opera elől a szél elsöpörte egy végső „Anyád!” foszlányát is, mi egyedül maradhattunk magunkkal, bebújva a kussoló biztonság komfortos melegébe, s arra gondoltunk, hogy de kurva jó most nekünk, van új Alaptörvényünk, meg a franc tudja még, mi minden játékunk, akkor ugye keddtől végre boldogok vagyunk?

Szerencse, hogy a tévé nem közvetít szagokat. Szellőztetni kellett volna egy nagyot utána, hogy kimenjen a savanyú izzadság és a rémület bűze.

Legközelebb akkor nézünk operát, ha Az istenek alkonya lesz műsoron.
Közkívánatra.