Snake

Tarlós István szédületesen félreértett valamit. Hétfőn az MTI által osztotta meg a közzel, hogy bizony fél szemét rajta tartja ám Csurkán és Dörneren, de főleg Csurkán, mert kettejük közül inkább az „atyai jóbarát” az, aki zagyva kisregényeket ír az általa éppen leleplezett zsidó-szabadkőműves-elfajzott-liberális összeesküvésekről. Ezek pedig stílusukban gyakran átlépik azt az ingerküszöböt, amellyel a józanok rendelkeznek. Még.

Csuresz most is megdobogtatta a szíveket. Árpád egyenes ági leszármazottainak nemes szervei és az idegen szívek egyaránt összerándultak (mint osztriga, ha citromot cseppentenek rá, hogy Bayer savanyú hülyeségéből is idézzünk mára) szórakoztató írásától, amelyet „Ascher Café” címmel tárt elénk, mámorosan saját tisztánlátásától.

Az egész fröccsentést már csak azért is érdemes elolvasni, hogy az is érthesse végre, mit nem ért az értetlenkedő, aki nem értette, mit értett eddig. Például hogy „öntörvényű saját kultúra nélkül nem lehet rendszerváltás”. Ezt a mondatot majd igyekszem megfejteni, ha lesz ráérő két-három évem, öntörvényű kultúráról eddig még nem hallottam, tekintve, hogy a kultúra mindig hatások összessége, nem pedig tulajdonosi alapon működő csokoládégyár, bár ki tudja, Csurka és Dörner tán most jöttek rá arra, amibe már néhány nagy elődjük belebukott, s most direkt nem írok neveket, mert akkor már nácikolnék.

Helyben is vagyunk: Csurka a jól megszokott redukálással a jól megszokott színvonalon vezeti le a problémát, értsd jól: vannak a magyarok és vannak a zsidók (a szalonképes intendáns „liberális” néven is jelöl, ha nem akarja a „zs” betűt sokszor leírni), akik most nyüszítve nézik, hogyan vágnak ki egy szeletet a tortájukból. Egy icipicit.

„Az Ascher Café Dörnert és engem nácinak nevez, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a liberális konszenzusból és elkezdjük megszervezni a magyar nemzeti megújulás és összetartozás közösségét. Egy icipici helyen, egy színházban. Leszólják a pályázatunkat, mert ezekhez hasonló gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális konszenzusba illő pedáns igazodás.”

Az icipici a világ legbecsapósabb szava. Lekicsinylő, bagatellizáló, legyintő. Az icipici dolgok mindig előjelei valami nagynak, amelynek létjogosultsága vagy borzalma ott rejlik a kiindulásban, abban az icipiciben. Pillangó-effektus. A pályázat pedig nem csupán a „megszervezés” miatt lett leszólva, hanem azért, mert egy szélsőséges és idétlen ideológiai kliséktől hemzsegő, gyakorlati programot és kivitelezhetőséget sem gazdasági, sem más szinten nem tartalmazó, csúsztatásoktól, elütésektől és bakiktól hemzsegő blöff, amelyet a „magyar” és a „nemzeti” szavak kétségbeesett ismételgetése, valamint az „elfajzott liberális” mélyebb értelmének cincálása taszít a végső reménytelenségbe.

Csurka írásának nívótlan rémületében mégis megtalálhatjuk a kedvünkre való csemegét. Az elfajzott „zs” betűs liberálisok tiltakozása kapcsán valami pezsdítően gyönyörű kifejezést tálal elénk:

„Félnek, pedig van három tévéjük, vannak országos és helyi lapjaik, hetilapjaik, több, mint ideát. A fél közszolgálati tévé is félig az önöké, mert betömékeltek bele annyi átváltozó művészt, liberális szellemiséget, amely fapofával aknamunkázik, ahelyett, hogy gyászmunkázna.”

Betömékeltek bele. Megindítóan szép, Tarlós bizonyára ilyesmire gondolt, amikor Dörner szavait szajkózva azt mondta a Hír TV-ben: ha nem politikusként, hanem drámaíróként gondolunk Csurkára, akkor kijelenthető, hogy "korunk egyik legnagyobb drámaírója". Bizonyára, nincs jogunk vitatkozni Tarlós István öntörvényű kultúra-szeletelésével.

Az Ascher Cafét viszont már nem hagyhatta szó nélkül a főpolgármester sem. Szívesen tette volna, de nem lehetett. Csurka még a lábát sem tette be a színházba, máris a végkihergelés szélére tapsolta saját magát, s még meg is hajolt hozzá. Tarlósnak valószínűleg szóltak (talán az, aki azért is szólt, hogy ez a derék Döri és derék Csuresz kapjanak egy színházat), nem lesz jó, más sem hiányzik a nemzetközi nácikolóknak, mint egy zsidózós, betömékeléses írás a teátrum új szellemi atyjától.

Így aztán a budapisti kinyilvánította a semmit:

„Tarlós István úgy fogalmazott, ilyen jellegű nyilatkozataival Csurka István “veszélyezteti az Új Színház elképzelt, megvalósítandó programját és Dörner György igazgatói kinevezését. “Csurka úrnak a közelmúltban megjelent írása” miatt volt szükség erre a lépésre – válaszolta az MTI érdeklődésére hétfőn a főpolgármesteri hivatal kommunikációs igazgatósága, utalva Csurka Istvánnak a Magyar Fórum című lapban Ascher Café címmel megjelent írására.”    

Megmosolyogtató. Egy pillanatra olyan érzése támadhat az embernek, mintha Tarlós kommunikációs csapata a tiltakozás egyre nagyobb hullámainak hatására Dörnerék megbízatásának visszavonását készítené elő. De aztán tovalibben a gondolat, mint méla örömfing Bayer Zsolt szagszótárában. Tarlós túl tökösnek hirdeti magát ahhoz, hogy visszavonulót fújjon. Ahogyan Matolcsy utalt a bennünk dúló kivagyiságra az összeroppanó gazdaság kapcsán: az IMF-hez akkor sem fordulhatunk hitelért, ha ránk omlik az univerzum szara, mert „az a gyengeség jele lenne”.

Hasonló a helyzet itt is, Tarlós nem mutatkozhat gyengének, főleg egy olyan időszakban, amikor egyébként is naponta csinálnak hülyét belőle. És itt esik pofára, miután most éppen Csurka tesz rá bohócorrot. A főpolgármester tényleg azt gondolja, hogy főnökösködni fog az öreg zavaros felett? Abban a pillanatban, ahogy aláírta a kinevezéseket, bukta a dolgot. Csurka tökéletesen tisztában van vele, hogy bármeddig elmehet, engedni fogják. Nem távolítja el senki onnan sem Dörnert, sem őt, mert az a gyengeség jele lenne. Inkább végignézik, ahogyan szélsőjobbosra festenek át egy kulturális teret, ahol a színház csak melléktermék lesz a fő betömékelések mellett.

Így már értelmezhető az öntörvényűség.

Pórázról eleresztett, felhergelt kutyát nehéz visszafüttyenteni. Orbánnak sem sikerült a Jobbik esetében, Tarlósnak sem fog sikerülni Csurkával. Nevethetnék, mondván, amit főzött, egye meg, de az ebből a konyhából felszálló bűz mindenhová elér. Hát szívjuk.

Csurka „úr” – akiből a Fidesz gesztusértékű segítségével most csinált urat– a szemünk láttára fogja ordítva és szégyentelenül megerőszakolni a magyar színházi kultúra vélt(?) értékeibe vetett hitet. Öntörvényűen. És senki nem fogja leállítani holmi burkolt zsarolással vagy MTI-közleménnyel.

Hány évtizede vár erre. Hogy betömékelhessen bele végre. Az icipicivel.

A Dörner-botrány kezd követhetetlenné válni: annyian intettek be neki, hogy alig lehet számolni, szegény már ő sem nagyon tudja, ezért heti egy interjúban elmotyogja: „bőven belefér a demokráciába, hogy a városháza azt nevez ki egyik intézményének élére, aki neki a legjobban megfelel” – hisztérikus nyerítést váltva ki ezzel azokból, akik eddig sem értették, minek egy döntés előtt szakmai bizottságot felállítani – főleg ha a polgármesterek le se szarják annak véleményét.

Tarlós István ostoba magyarázata egyébként bámulatra méltó. Ritkán hallani ekkora baromságot egy értékelhetetlen, pályázatnak nevezett fércmű védelmében. Végre egy olyan színház, ahol klasszikus magyar darabokat klasszikus rendezésben mutatnak be – harsogja okosnak vélt tekintettel, no igen, ez komoly érv, s tegyük hozzá adu ászként, Dörnernek nincsenek előítéletei, miután Eddimörfit is magyarhangosította, tehát egy igazi nigabrada.

Minden napra jut egy tiltakozó levél, az írók (Sütő, Sarkadi) örökösei közleményekben tudatják: Dörner és Csurka vállalhatatlanok, ők inkább bemutatnak a párosnak, de nem engedélyeznek bemutatót. Tiltakoznak a szakmai szervezetek, tiltakoznak a társadalmi szervezetek, tiltakoznak írók, színészek, rendezők, egyedül az alaszkai rákhalászok nem, azok jókat röhögnek, és nekik van igazuk.

Aztán történt egy érdekes tiltakozás is. Az Operaházban a tervek szerint október végén Christoph von Dohnányi  két hangverseny is dirigált volna, ám erre nem került sor. A rövid, hivatalos közleményben idézték a karmester levelét, amelyben elég gyorsan tisztázta, baszik ő ide jönni, „nem kíván olyan városban fellépni, amelynek főpolgármestere az egyik színház vezetését két ismert, szélsőjobboldali antiszemitára bízta.”

Az Operaház vezetése már akkor jelezte, hogy be fogják perelni Dohnányit. Ehhez joga van Orbán Viktor hű emberének. Ókovács Szilveszter, az Operaház kormánybiztosa (olyan ez a cím, mint a gyönyörű nő testét körüllengő penetráns hónaljszag) a műsorváltozás, a jegyvisszaváltások, a túlórák miatt teszi meg a lépést, nem elhanyagolható indoklásul hozva fel a szerződést, mint aláírt dokumentumot. A vis major kifejezés tágan értelmezhető, és a két szélsőjobbos fenegyerek felbukkanása valóban váratlanul ért mindenkit, de ebben az esetben nehéz lenne hivatkozni rá. Dohnányi szerződést szegett, ezért be lesz perelve, a pert el fogja veszíteni, aztán fizet. Hozzáteszem: az egész ingyencirkuszt érdeklődve figyeli majd a világsajtó, és még az is megírja a „neonáci kultúra térnyérését Magyarországon”, aki eddig azt sem tudta, hol van Budapest - jó reklám lesz Orbánnak. Dohnányi pedig vállat vonva fizet, és viszi jó hírünket szerte a világban.

A hazai hivatásos és hobbihörgők persze azonnal morogni kezdtek cérna hangjukon, amely egy szálba sodorva már egy közepes szinkronszínész orgánumának felel meg. Dohnányit a picsába küldték, és kikérték maguknak, hogy valaki politikai alapon ne dirigáljon. (Miért? Színházazni igen, lemondani nem?) Dohnányi hirtelen egy köcsög lett, aki külföldről ugat be nekünk, büszke népnek, hát az ilyen menjen is a büdösbe, oda, s ha lehet, még a nevét is változtassa meg, a méltatlanság okán. Hamar Zsolt (szintén nem gyenge karmester) egy idő után elunta a dolgot, a Népszabadság pedig a napokban „El a kezekkel von Dohnányitól” címmel közölte véleményét a történtekről.

„Elhűlve és borzadva olvasom mindazt, ami most történik. Hogy ma, amikor a világ békésebbik féltekéjén a szalonképesség minimális követelménye, hogy a XX. század borzalmait előidéző ordas eszméket kultúrember még kódolt formában se kísérelje meg hangoztatni, akkor Budapest főpolgármestere egy közpénzből fenntartott intézmény vezetőinek olyan embereket nevez ki, akik pont azok szellemi örököseiként tetszelegnek, akik akkor, azokat a borzalmakat előidézték. Majd hogy az ügy kapcsán a tiltakozását budapesti koncertjének lemondásával kifejező világhírű karnagy ellen is gyűlöletkampányt indítanak. (…) Az ellene irányuló nemtelen, olcsó politikai népszerűség-hajhászásból fakadó támadások – még hogy pert fontolgat ellene a Magyar Állami Operaház! – azonnal egységbe forrasztanák a világ kiemelkedő zeneművészeit, hogy azután hosszú évekre bojkottáljanak mindenféle budapesti vendégszereplést, legyen az a Magyar Állami Operaházba vagy más helyszínre tervezve. Akkor pedig szellemi életünk valóban azzá válna, aminek Ady Endre leírta: Ugar, magyar Ugar. Hátrább tehát az agarakkal, politikus urak és lakájaik! Ez nem az a szféra, ahová a politikai populizmus, az olcsó népszerűség-hajhászás elérhet.”

A történet akár véget is érhetett volna, de Ókovács Szilveszter felkapta a fejét, a vizet és a klaviatúrát, s választ írt Hamarnak. Bár ne tette volna. Fideszes kultúristenként politikamentességet hangsúlyozni és politikai indokokat elítélni olyan, mintha Deutsch Tamás a házasság szentségéről oktatná a népet a Twitteren. Nem elképzelhetetlen, de meglehetősen bizarr.

Hamarnak írt nyílt levelében Ókovács „Magyar vagyok, nem lakáj!” feliratú pólóban kezdi ekézni képzett kollégáját, ez pedig az ő esetében kicsit erős. Vannak derék színházigazgatók az országban, akik már nem kívánnak titkot csinálni abból, hogy feltétlen hívei a jelenlegi rendszersegg nyalásának, mivel így vált elérhetővé számukra az, amit egyébként a büdös életben nem tudtak volna maguknak előkaparni. Undorító, de legalább őszinte. Ókovács szánalmas próbálkozása azonban csak a kezdet, így fejeli le saját magát néhány sorral később:

„Ha Christoph von Dohnányi, a kiváló karmester nem azért mond le az Operában előadást, mert az Új Színház így vált igazgatót, ahogy, hanem, mondjuk, mert Sas József színházat kapott, hidd el, azon is megütköznék. A politikának nincs helye a mi falaink között se pro, se kontra. Dohnányi eközben minket büntet olyasmiért, amelyhez nyilvánvalóan semmi közünk sincs.”

Három mondat, három ordító hülyeség. Dohnányit Sassal párhuzamba vonni a példa kedvéért bántóan sületlen dolog, persze az adócsalásért morcosabb vagyunk, mint a nyílt zsidózás elleni tiltakozásért, így is van rendjén, mégis nyaka- és gerincetekert dolog ilyen baromságot kiötleni. (Egyébként ütközne meg egy falloszt, ha történetesen Orbán rajongana a Sas-féle gagyiért – nem vagyok benne biztos, hogy titkon nincs egy Mikroszkóp Színpad fétisgyűjteménye otthon -, akkor Ókovács most lelkendezne a picsapinás politikai humor nagyágyújáért.)

A politikának nincs helye a mi falaink között se pro, se kontra??? Mondja ezt az az ember, aki politikai kapcsolatainak köszönheti pozícióját, aki a fideszes retorikán kívül annyira nem tud kiigazodni semmin, hogy tanácsadók hadával veteti körül magát, akit Orbán Viktor nevezett ki, és aki a fülkeforradalmi utat döngölte a médiában és teszi most ugyanezt az Operaházban?

És még hozzáteszi okosan: „Dohnányi eközben minket büntet olyasmiért, amelyhez nyilvánvalóan semmi közünk sincs.” Szereptévesztésben van a kormánybiztos, bár lehet elszólás is. A „mi” nyilván nem vonatkozhat az Operaházra, ő ugyanis a kormányt képviseli ott (a kormánybiztos tevékenységét a miniszterelnök irányítja), tehát a „mi” a regnáló hatalomra vonatkozik, ebben az esetben viszont félreütött, mivel Dohnányi éppen ennek a hatalomnak akarta felhívni a figyelmét egy rakás szarra a kellemetlen antiszemitázással. Ilyen módon nagyon is sok közük van a dologhoz, sőt, a legtöbb közük nekik van. Milyen egyszerű lenne Orbánnak azt mondani: Pistám, nem azért tettelek meg főpolgármesternek, hogy a miépeseknek osztogass cukorkát. Ha nem mondja, akkor nyilván a miniszterelnök akar a miépeseknek cukorkát osztogatni. Vajon miért?

Ezután abszurd blöffözön következik, amelynek csak utolsó mondatában találunk valami halvány értelmet:

„És mihez visz mindez? Fel merjünk-e kérni bárkit bármire, vagy attól rettegjünk, hogy bármire hivatkozva úgyis kénye-kedve szerint felmossa velünk az Operaház parkettjét? És rettegjen-e Berlin három operaháza, hogy újnáci jelenségek miatt lemondják ottani kitűzéseiket karmesterek? És rettegjen-e a Bolsój vagy a Kirov, mert orosz kommunista sejtek miatt mégsem utaznak oda híres művészek? Ugye, mily kevéssé valószínű ez? Az ugaron viszont megtehető - és még taps is jár hozzá, sőt a megértés kikövetelése.”

Az összehasonlítás legalább annyira béna, mint Sas József szellemének felidézése, ráadásul óriási félremagyarázás. Berlinben speciel elképzelhetetlen lenne, hogy közpénzből antiszemita propagandát hirdető személyeknek színházat, kulturális propaganda felületet, és ezzel járó fizetést adjanak. Hol van Berlinben államilag finanszírozott antiszemita színház, amely miatt tiltakozni kell? Arrafelé igen idegesek az ilyen jellegű dolgokra, Tarlós és Orbán tehát ne csodálkozzon, ha a német hírügynökség vastagon aláhúzza a náci és a fasiszta kifejezéseket a mostanában zajló események kapcsán. Moszkva esetében óvatosabban kell legyintgetni, a hosszú, kemény tél sok mindent összezavart az orosz kultúrpolitikában, de ne aggódjunk, nálunk is erősen esik a hőmérséklet.

„Kettőnk közül valaki az ugar-lét ellen küzd. Ha Christoph von Dohnányinak most hálalevelet küldesz, nem Te vagy az. Gyere haza, Zsolt, és nézz körül.”

Gyere haza, Mikkamakka, és nézz körül. Övön aluli mondat, a mai demagóg divatbaromságra rímel: aki nem itthon dolgozik, az ne kritizáljon, az nem is igazi magyar, külföldi pénzszajhaként senki ne ugasson át a határon. Jöjjön haza, aztán majd beszélgetünk vele. Így vagy úgy. Addig meg leveleket írogatunk és perelünk. Mindenkit. Virágozzék a magyar tök.

Dohnányit beperelik, rendben. A faszi semmi mást nem tesz, mint amit a magyar politikusok is nívósan, magas szinten művelnek: bojkottál. Ami neki nem tetszik, azt kimondja. Ahol nem érezné jól magát, oda nem megy. Ha ezt a magyar köz pénze bánja, tényleg fizesse ki, akár per útján is. De nehogy már a tiltakozását nem elítélők, a helyeslő véleményeknek hangot adók legyenek a szar alakok.

Az Új Színház ügye mérföldkő lesz. Tarlósnak láthatóan fingja sincs, hogyan magyarázza meg a kinevezést, miután a valós okot nem mondhatja ki. Marad a tiltakozók egyre hangosabb káromkodása, hiába, Orbánék úgyis átlépik a határt, amelynek a közelébe sem lett volna szabad menniük. Következménye lesz.

A kezdés már jó. Az utolsó mondat kapcsán egyre többen fognak visszaüzenni a kölcsönösség jegyében, csak a teljes körű áttekintés kedvéért, valahogy így: húzzátok már ki a fejeteket a seggetekből, és nézzetek körül!

Azután menjetek haza.