Snake

No, akkor az alaptörvényes haknin is átküzdöttük magunkat, jó szurkolást kívánok. Bent az Operaház fantomja, kint a Koldusoperával a demokrácia szelleme rikkantotta világgá a klasszikusokat megszégyenítő szépséges sorokat, hogy aszongya „de jók is vagyunk én”, mire a kórus: „elkúrtátok, elkúrtátok”.

Nagyon vártuk már azt idei első premiert, ahol a hangjukat és arcukat immáron teljesen elvesztő művészek ünnepeltették magukat a gondosan kiválogatott publikum előtt, miután nyilvános előadást nem mernek vállalni, tekintettel a türelmetlen nézők gúnyos füttyére. Így aztán beérték ezzel. Érkezés és távozás a vezető nótafucknak kizárólag a hátsó bejáraton, nehogy valami kínos kritika érje őket már a produkció előtt az elsőnél várakozó műértőktől. A „Dicsőség Magyarország Alaptörvényének És Orbán Viktornak” című operát zárt körben, a közszolgálatiság (gúnyos, sátáni kacaj) jegyében azonban tévén is követhető módon adták elő – mi tagadás, csúfos eredménnyel.

A „gyurcsányi gyűlöletkeltők”  és a „liberális anarchisták” (az előbbit nagyon köszönöm Selmeczi Kiskezitcsókolomnak, az utóbbit Vona Irgumnak, mindkettő azonnali klasszikus) több figyelmet kaptak, mint a benti mulatság, pedig őket nem is közvetítette végig a közszolgálati, maximum vágóképnek az Orbán-ránctánc után, kiblurözve. A házban még Szilveszteri (ó, kovácsok mákonya) hangulatot próbált varázsolni a Magyar Virtus, az utca feketébe borult a setét hun humortól. (Az erős ember hoppmesterei ezt erősítették meg egy klasszikus fekete gyászkordonnal, igazán kedves és stílusos.) Hogy az utcán százezren utószilvesztereztek-e vagy csak néhány ezren, azt majd Rhákhai Phülöph utólag belövi, addig nincs értelme matekozni.

A hangulat jó volt, bent bömbölt az antik ária, kint az antik árja, s néhány árja, utóbbiak inkább Gyurcsány és a kamanisták ellen tüntettek, mert Viktor mégis magyarabb húsz fokkal, habár még nem szellent turultollat, ahogyan illene, de húznak ők még lapot 2014-re! A lényeg, hogy lehessen zsidózni, aztán valaki takarodjon, a név tetszés szerint behelyettesíthető.

Kint a hidegben a bárányból is farkas lett. Ha más nem, a bégetésből dühödt üvöltésbe csapó indulat szele megcsavarhatta a bent melegedők nóziját. Kis fintor, némi hapci, freccsenő cseppek a díszpáholyban. Aztán élveztek tovább. Maguktól – tőle. A streetbulizók – a lágy keménymagot leszámítva - tapintatosan távoztak, miután valahol, valamikor (hátsó bejárat? alagút?) megérkezett az orgazmusra vágyók főnöke, és hű alkalmazottja, a köztársasági elnök.

A fekete köpetvédő mögött besurranó elit tagjai Schmitt Pál nyitányával kezdhették az Élvezetek Éjszakáját. A nézőtéren szomorú arccal örültek a győztes vesztesek. Mindent lehetett látni, csak azt az áldott, felszabadult boldogságot nem, hogy namostvégreaztántényleg. Néhányuknak nyilván eszébe jutott, hogy hej, két éve még tízezrek üvöltötték, hogy viktorviktor, most meg ugyanennyien (Phülöph tudja a pontos számot) viktátoroznak a januári melegben. Hálátlan nép.

Az álamfő egyépként maga bisztossan olfasta fell a hitvalást dicsőjitö sorokatt, s kicsit sütkérezett a legnagyobb ember árnyékában. Szeretgette a Szent Koronát és a jogfolytonosságot, örült a saját aláírásának (igen, megcsinálta, hiba nélkül), nemzeti szuveneritásozott egy kicsinykét, valami pásztort is emlegetett, vihart, bőven löttyintve pátoszba olvasztott nemzeti zsírral, hazai szafttal, madárlátta nacioszósszal, hígbarna közhelymártással. És őszintén remélte, hogy minden magyar vele örül. (Hát már hogy a péniszbe ne.) Aztán visszalibbent páholyába.

Nem ő volt a főszereplő, tudta jól. Az előadás Orbánról szólt (és pár millió nyomorgó magyarról, de ők nem fértek fel a plakátra), aki végre élve a mennybe mehetett volna, de ez a közutálat miatt éppen elmaradt. Csak ült ott szegény, öregen és ráncosan, kivénhedt bonvivánként, véreres szemekkel, bámult le a nagy semmibe, az ünnepre, amely megkoronázta életművét, és amely egy életre leírta őt. Fals Falstaff. Néhányan tán elmolyoltunk azon, hogy pontosan mi ünnepelni való van a jelenlegi állapoton, de gyorsan elhessegettük az ízléstelen gondolatot. Operabarátok vagyunk. Mint ő.

Unalmas előadás volt ez, hölgyek, urak. Ahogy ott ünnepeltétek a semmit, görcsösen magatokra fagyasztva a félvigyort, az maga volt a bukás. Az élvezést pedig bármelyik zsé kategóriás pornóstatkó jobban míveli, mint ti. Mit tegyünk hozzá? Még ez sem jött össze. Egy őszinte percecske, egy igaz mosoly, egy hihető szó sem. A kötelesség járatta a kezeket. Az ölekben és tapsnál egyaránt.

Ez volt a nagy buli. A kinti előadás gyakorlatilag megsemmisítette a bentit. Ma majd néhány sorban megemlítik a bóvlioperát, s részletes elemzéseket közölnek az igazi bálról. Ennél súlyosabb kritika nincs.

És nagy végre, amikor az utolsó TEKes gyerek farizmának pattogása is elhalkult az Uralkodó távoztával, s az Opera elől a szél elsöpörte egy végső „Anyád!” foszlányát is, mi egyedül maradhattunk magunkkal, bebújva a kussoló biztonság komfortos melegébe, s arra gondoltunk, hogy de kurva jó most nekünk, van új Alaptörvényünk, meg a franc tudja még, mi minden játékunk, akkor ugye keddtől végre boldogok vagyunk?

Szerencse, hogy a tévé nem közvetít szagokat. Szellőztetni kellett volna egy nagyot utána, hogy kimenjen a savanyú izzadság és a rémület bűze.

Legközelebb akkor nézünk operát, ha Az istenek alkonya lesz műsoron.
Közkívánatra.

Mindenki picsog, hogy jaj, mennyi részeg ember volt az éjjel, az MTI meg szörnyülködve kürtöli világgá, hogy hány fiatal töltötte túl magát, ami miatt a toxikológián bulizott egy rövid ideig. Drága barátaim, ne vágjuk már hanyatt magunkat a meglepetéstől! Alkesz nemzet vagyunk, imádunk vedelni. Minden alkalmat megragadunk arra, hogy inni kezdjünk. Örömünkben és bánatunkban is szürcsizunk, mostanában főleg az utóbbiban. A szilveszter ráadásul az az alkalom, amikor teljesen legális és indokolt a berúgás, sőt, azokat nézik hülyének, akik nem kezdenek vedelni legkésőbb délután ötkor. (A kemények már reggel hétkor kipipálják az első felest.)

Az áldott alkoholizmus génjeinkbe van kódolva, hogy éljek ezzel a divatos baromsággal. A tömény depresszióval ébredünk, fekszünk. Túlélésre játszunk minden nap. Legszívesebben megdöglenénk, de ahhoz is beszariak vagyunk, inkább bátran tintázunk egyet. Kettőt. Sokat. Naná, hogy az év utolsó napján a sárga hitelminősítés alá isszuk magunkat. Másnap legalább a fejfájással vagyunk elfoglalva, nem pedig azzal, hogy esélyünk sincs a fizetésből kihúzni hónap végéig.

Nem tetszik? Nekem sem, de jókat tudok röhögni a nyomorunkon.

Pedig lett volna más megoldás. Decemberben közhírré kellett volna tenni, hogy 31-én márpedig mindenki Népünk Szeretett Vezérének egészségére igyon.

Garantáltan alig akadna másnapos ember ma e részeg honban.

Az üveghegyen és az elkúráson túl nem sokat kell gondolkodni azon, hol lőtte a legnagyobb öngólt Orbán Viktor. Az elbénázott kommunikációban. A miniszterelnök (aki egyben a Fideszt, annak frakcióját, a kormányt, az államfőt és egy kétharmadra szeletelt tyúkbéltortát is jelenti) szürrealista ötletelésének magyarázóit már számolni sem érdemes, a kiflis csaj, a szemüveges srác és a seggszájú gyerek mellett több ezren próbálják meg elmutogatni nekünk a narancs bugyorból, miért is kell örülnünk, amiért az ország vezetője egy marha.

És még így sem megy nekik, átkozottul nem megy. Néha keresztbe kommunikálnak, néha párhuzamosan, néha pedig egymást kiütve. Még azt sem beszélik meg, hogy mit kellene megbeszélniük, csak mondják a magukét, egyre kétségbeesettebben, gyorsabban és szánalmasabban. Érzik a bajt, megszimatolták az erjedt gyümölcsöt, ami hamarosan pusztító rothadásba csap át. Ezért mondják, magyarázzák. Már maguk sem tudják, hogy mit. A nép, az istenverte pedig nem érti. Toleranciánk a nenyizésig még tágult, azóta szűkölve szűkül, egyre ingerültebben.

Itt van például Kósa Lajos, aki valami miatt (városa brutális adósság-állományát figyelembe véve röhejes módon) gazdasági gurunak képzeli magát, ezért kényszeresen és betegesen nyilatkozik forint, deviza és IMF-ügyekben, amelynek hatására a néppénz az idén többször mélyrepülésbe váltott, nagyot koppant, azután elhallgatott. És minden esetben kiderült, hogy a fele annak, amit kiszellentett magából, primitív blöff, a másik fele pedig nyilvánvaló hazugság. De mondja. Ő is mondja. Rezzenéstelen arccal, remegő gyomorral. (Nála ennyi, hányni viszont mi szoktunk a frásztól, hogy éppen miként fog reagálni a piac arra, hogy Don Percent ismét okoskodott egyet.)

De említhetnénk Szijjártó és Giró-Szász kollégákat is, akiket már az újságírók is csak kínos vigyorral tudnak említeni, szavaikat idézni az MTI közlése nyomán pedig maga a gyönyör, miután az elmúlt hónapokban a Hírcsárda is a nyálát csorgatja a magyarázkodásaikat hallgatva.

Ha már MTI: a közszolgálatinak nevezett büdös kupac olyan szinten járatta le magát (s járatja éppen a napokban is) a hírhamisításaival, hogy tényleg büszkén villoghat nézettségével-olvasottságával. Röhögni járunk oda, s blurfigyelőbe. A kirúgási hullám elcsendesedésével mindössze annyi derült ki, hogy a közszolgálati jelző egyenlő lett a hatalom iránt lojális hazugsággal, a kiegyensúlyozott kifejezés az egyensúlyozó seggkinyalással. Bravó, fiúk, maradt a natgeovájd, ott legalább nem kizárólag majmokat mutogatnak, a bolha nem akar oroszlánt alakítani, s a fóka nem tesz úgy, mintha nem izgatná a nagy fehér ájemef, amely azután lazán kettészaggatja, csak a miheztartás végett.

A kormány (OV) számára a magántőkéből (muhaha) önkielégítést végző baráti médián túl a közpénz sok milliárdjából fenntartott kommunikációs gépezet is adott volt, hogy a kamut megpróbálja elhitetni. És még így sem jött össze. Minél nagyobbat hazudott, annál könnyebben bukott le.

A szocik hibáztatására épülő közleményháború mára elcsépelt sablonná és üres locsogássá silányult. Jópofa dolog volt, de megkopott. Jobb ötlet nincs, mégis ezt és ennek variációit próbálják meg újra és újra előrántani. Nem lenne meglepő, ha Kövér László januárban – amikor az utolsó esélyünket is elcseszik majd az IMF kapcsán – drámai hangon bejelentené, hogy addig nem vágatja le a haját és a talpszőrét, ameddig egyetlen MSZP-s kamanista mocsok is az országban rontja a levegőt. Mert Mesterházy Attila ugyan 74-es, de megbízható források szerint már a hatvanas években Kádár bal keze volt. Ezt majd kétharmaddal be is bizonyítják, különben is, az Attila név méltatlan egy ilyen sunyi gyökérhez.

A „fasza gyerekek vagyunk, nekünk senki ne ugasson” gondolat látványos összeomlása sem sokat segít már rajtunk. Az erős emberek (nem Orbán Viktor, benne már óránként kell elemet cserélni) készségesen elhiszik minden vézna srácról, hogy fasza gyerek, egészen addig, amíg a vézna srác túlizmozza a dolgot, és leanyázza az erős embereket. Olyankor egy lágy pofon következik, amitől a vézna srác ívrepülésbe vált. Az anyázás megtörtént, most jön a következmény. Kár, hogy a vézna srác ebbe sok-sok millió embert is belerángat, pedig ha egy pszichiáter időben őszinte lett volna hozzá, talán most nem tartanánk itt.

A lufiember kipukkant.  Elfogyott. Úgy viselkedik, mint egy hibás program, amely csak ugyanazt a fájlt hajlandó betölteni. Eredetileg a „nemzeti”, a „szuveneritás”, a „fülkeforradalom”, a „kétharmad”, a „zemberek”, a „kommunista”, a „számonkérés” és a „Gyurcsány” szavak voltak betáplálva, ezt mixelte össze a szerencsétlen droid eszelős módon, hozzálöttyintve random fassságokat, mint „koki”, „saller”, és a „dekurvajóvagyok” szinonimái – mára összezavarodott, miután elfelejtette frissíteni magát. Másra nem telt Magyarország miniszterelnökétől. A blöffszakértők állítólag már dolgoznak a problémán, de biztos ami biztos, egy újratelepítés is be van tervezve. Error 2011. Reload. Akarsz újra játszani?

Rövidtávú következmények nincsenek. A későbbiek annál keservesebbek lesznek Orbán számára, de ez bennünket már nem nagyon fog megnyugtatni. Addigra gyakorlatilag páholyból nézhetjük saját összeomlásunkat. És Szijjártó Péter, aki élőben közvetít majd, még ott is azt fogja gügyögni: nem kell beszarni, legalább a büszkeségünk megmaradt.

Akkor jön majd el a pillanat, amikor a nyáj is elkezd összehangoltan kommunikálni. Későn, mint mindig. Pedig de kurva hangosan tudunk bégetni.

Milyen kedves, amint a mikrofonok mögött oly bátor, a kamerák előtt annyira harcias, a cívis városháza keménytermében hihetetlenül izmos, saját istállójában alfa hímként tündőklő nagy ember apró, pici nyusziként szedi a virgácsait, hogy minél messzebb kerüljön attól a szituációtól, amikor nem tud visszaszólni, amikor nincsen frappáns megjegyzése, amikor nagyon, de nagyon jéggé fagy. Kikerülve a frakció meleg bűzéből, a csorda biztonságából, magányosan, egy fájtör pincsivel maga előtt.

Aki majdnem fákoffolt egyet, de Lajosunk bizonyára halkan előresziszegte, tartsd a szád, te, mert még a családod is megbánja. Ez nem az a hely, nem az az idő, nem az a tér. Majd a két ünnep között, majd jövőre. Kapnak ezek a pofájukra még, ne félj, tündérke! Most szaporán, mielőtt ránk jön a szapora! Csattints a gyorsítóra, béb!

Így aztán tovább siettek, gyorsítottak, inaltak, topikáztak. Bizonyára értünk szaladtak, nem előlünk. A kicsi csillag és a narancsszín kistökös-üstökös.

Mentek a setét végtelenbe, némán, bele a bukott ismeretlenbe. 

Baráti, személyes hangvételű levélben baszarintotta le José Manuel Barroso az Emberek Emberét, a Fénylő Fáklyát. Az Európai Bizottság elnöke egyelőre távolabb jár a hazai trendtől, ahol a legújabb kétharmados szerint „a miniszterelnök bármit tesz, hátsó fele is használható a hála kifejezésére, ohne pornó, kizárólag orálisan esztétikus köszönet céljából.”

Barroso erről megfeledkezve ragadott titkárnőt, hogy kifejtse néhány egyszerű, ám igen udvarias mondatban, miért gondolja úgy, hogy ha már nagy hazánk az EU-ba vágtatott annak idején, akkor legyen kedves ne egy banánköztársaság szintjén intézni az olyan ügyeket, amelyekkel kapcsolatban egységes álláspontot képvisel a "Szerződés", amelyet egy magyar miniszterelnök is aláírt. (Na, ki kapta meg ajándékba a történelmi tollat?)

„Erőteljesen azt tanácsolnám önnek, vonjon vissza két, a parlament előtt lévő sarkalatos törvényt” – írja az európai izmos ember a madárlátta hazainak, aki ilyenkor először a doboz nyugtatóra, azután karjára, majd a biciklipumpára kacsint, végül vicsorogva elmosolyodik. A jegybankról és az ország pénzügyi stabilitásáról szóló elképzeléseibe senki, de senki nem firkálhat bele. Akkor sem, ha José a neve. Nem az a lényeg, ki hogyan fenyegetőzik, érdektelen a kinti vélemény, nem probléma, ha az IMF és az Európai Bizottság megunja a cirkuszolást, majd távozik, mellékes, ha az ország gazdasága a béka segge alatt kettővel nyüszít, nem számít semmi, ameddig van elég kolbászzsír, amivel vastagon be lehet kenni a hazai kommunikációt, amely még azt is sikertörténetként tálalná nekünk, ha államcsődöt jelentenénk.

Mert ez a Péter gyerek eladná. Hümér bácsi meg Romlófalván két ecetes uborka között elégedetten rottyantana egyet, amikor meghallja a rádióban a cuki politikus fiú hangját, és közölné az asszonnyal, hallod, tökös fiúk ezek, éppen csődbe ment az ország, de a büszkeségünk, bassza meg, az megmaradt, bennünket nem lehet megtörni, aggyá még egy uborkát, éhes vagyok!

Pedig a toroklebernyegig idegbe öltözött fiatalember most olyat tett, amit eddig nem nagyon: kikerülte a kérdést, hárított, terelt és rángatta a vállát, vakargatta állát. Állat.

Az okés, hogy minelnökúr levelet kapott, de hogy mi áll a levélben, azt nem fogja elárulni, mert Barroso úr nem adott felhatalmazást arra, hogy a magyar marha esetleg megtudja, mivel lett tele a töke. Mármint Barrosónak, nem a magyar marhának, az már kezdi sejteni, mert hiába jegeli, nem múlik a duzzanat.

 „A levél tartalmáról Barroso elnök úr adhat felvilágosítást” – nyekergi Szijjártó szorult ajakkal, nyilván, nem tartozik ez ránk. Hej, pedig ha összeszámolnánk, hogy ennél sokkal pitiánerebb ügyekben hányszor kiáltotta, nyihogta, üvöltötte, rikácsolta, hörögte, zörögte, virnyákolta „a magyar embereknek joguk van tudni” mondatot és annak hatszázkilencvenhét verzióját.  Most nincs jogunk tudni. Sebaj. Olyan ez, mint a felcsúti kolbász. Nem igazán akarjuk tudni, mit tömköd bele a szakhentest alakító vezér, de ha már a pofánkba nyomják, ahogyan tekeri, mint a kötelet, csak megkérdezi az ember, hogy ezmiez? Ha nem árulja el, hát nem. Úgyis kiderül az első vékonyfosás után, ha valami csak nem stimmelt a dologban.

Nem lehet azt csak úgy kifüttyögni a világba, hogy az éppen zajló magyar összeomlás oka az, ahogyan az alapokat itthon szétverték, mert úgy döntöttek, hogy a gipszkarton legalább olyan faszán tartja magát, mint a vasbeton. Mit mondhatna Szijjártó „Kérdezz-felelek” gépe például Barroso ilyen mondataira?

„Egyetértek önnel abban, hogy figyelembe kell vennünk a szélesebb kontextust, az európai pénzügyi rendszer turbulenciáit. Magyarország pénzügyi és gazdasági gondjai azonban elsősorban belpolitikai döntésekre és intézkedésekre vezethetők vissza. Ezért egy esetleges programnak ennek megfelelően kell megoldásokat tartalmaznia.”

Na, ezért nem adhat felvilágosítást Péter a levél tartalmáról. Ha szarral teli zacskókkal dobáljuk a pénzügyi világot (nem a barátit, azt már nehéz lenne megtalálni), ne csodálkozzunk, hogy egy idő után atomhajtású kakapulttal lőnek vissza, aztán csak szagoljuk, szagoljuk, és nem értjük, miért mondja ez a kedves Peti fiú, hogy valójában a függetlenség friss szellője simogatja orrunk likát.

Nincs gond. Ezt is Szijjártó üzeni. „Természetesen Orbán Viktor a szokásos rendben válaszlevelet fog küldeni az Európai Bizottság elnökének.” Mert itt rend van. És szokásos. Természetesen. Levél megy. Szijjártó örül. Pártunk és kormányunk örül. Orbán őrül. Mi is, de a lényeg, hogy az a levél a szokásos rendben el lesz küldve.

Talán megtudjuk, mi áll benne, ha tartalmáról Orbán úr felvilágosítást adhat egyáltalán. Addig is legyen elég: Barroso levele végén reményét fejezte ki, hogy az általa említett kérdésekben "gyümölcsöző együttműködés" kezdődik.

Munkára, urak, maradt még némi gyümölcsfa a seggünk alatt. Ugyanitt fejsze eladó.

Az MTVA addig kavarja a maga által nyomott kakit, ameddig a saját orra tömődik el a barna, hatalomtól szaftos trutymóval. Drága, aranyos Bolgárúr Cserháti Ágnes! Kell ez?

Nem elég, hogy most már hetente kétszer tetszenek beleszaladni valami ordas nagy kamuba, amit aztán öt perc alatt cincál ízekre nem csak az ellenzéki média, de még egy mezei netszippantyús is? Most már a cáfolatot is szétkamuzzák? Tessék megnézni a trutymómétert, meg a kakihányadost. "A jogellenesen demonstrálókkal a rendőrség kapcsolatba sem lépett." Ezt tetszett közleményezni. Aha. Akkor most gyorsan tessenek valami új hülyeséget kitalálni. Mondjuk, hogy a jogellenesen Nagy Navarro néven emlegetett Nagy Navarro jogellenesen meghamisította ezt a fotót, mert úgyis ráér a jogellenes éhségsztrájk közben.

Még alig kezdték el az áldásos hírhamisítást, máris oda a soha nem is létezett szavahihetőség. Tényleg ez kell? Takargatni a kollégák szaros ki fenekét, hátha senki nem veszi észre a hazugságokat? Aztán egy olyan cáfolatot kiadni, ami szintén hemzseg a kamutól? Az MTVA-nak kamu nélkül még a kamu szó leírása sem megy? Megalol.

Ilyenkor Cserháti Ágnes nem szisszen fel vajon? Csak egy kicsit. Hogy juj, szorít a bőrnaci, egyébként pedig mivel kapcsolják össze a nevét? Nem. Viszi a szót tovább. Minden normális galaxisban egy ilyenért páros lábbal rúgják ki a kamugépet, itt nem, nekünk az igazság és az odaát is ideát van, a párost pedig kolbászban mérik, ami a kerítés körítés nélkül.

Ágnes kedves, olyan szép, szomorú bociszemeket tetszett valamikor a képernyőről felém eregetni, hogy egyből megkívántam az alkoholt. Az ilyentől viszont elmegy a vágyam. És akkor azt tetszik nekem magyarázni, hogy „Közszolgálat, közösen”? A "Hamuzzunk egyszerre" vetélkedő indítása tervbe van-é verve?

Már nem meglepő, kiskezitcsókolom, hanem szórakoztató. Hányan károgtak, baj lesz, baj lesz, tessék, itt a baj. És nem az, hogy hazudnak, hogy agyonmanipulálják a híreket, nem az, hogy még egy kamucáfolatban is kamuznak, hanem az, hogy mindezt ennyire ernyedten, kiscsoportos szinten, amatőr módon, hanyatlóan szarul csinálják. Tessék összevakarni magát a kulatekercs alól, drága Ágnes! Mi lesz így a párttal pártatlansággal, mi lesz így az erős, objektív, szolgálatot ellátó médiával? Mi lesz így a közzel? Fincsi kis hamisított híreket akarunk, de próbálják már meg a „HAZUDUNK” feliratot legalább az első másodpercek idejére eltüntetni, hogy ne aludjunk be azonnal.

Így már az elején unatkozni kezdünk, hamarosan pedig a barátok közül a füstös vonalas bús pacsába zavarjuk el kegyedet, azokkal együtt, akik megkérték magácskát, hogy legyen kedves ordas módon hülyeségeket közleményezni. Aztán lehet majd sírni és jajgatni, hogy nem úgy tetszett gondolni, és miből tetszik majd megélni.

Majd azt fogjuk hazudni, hogy baromira érdekel bennünket.

Wittner Mária keveset szól, de olyankor nagyot. Bár országgyűlési munkája a kezdetektől fogva gyakorlatilag értékelhetetlen, jópofa dolgokat tud mondani. Horn Gyuláról és a halálról, meg úgy általában a kamanistákról, akik dögöljenek meg, persze csak azok, akik még nem fogadták meg e jó tanácsot.

Pénteken Mária néni azzal lepett meg bennünket, konzervhalmozókat, hogy módosítót nyújtott be az állami ünnepekről szóló törvény kapcsán. Szerinte január 9-e legyen nemzeti ünnep, a Szent Korona ünnepe. Munkaszüneti nappal, csókolom a kezeit. A kedves, széles látókörű hölgy indoklásában emlékeztetett arra, hogy a 2012. január 1-jétől hatályos új alaptörvény úgy fogalmaz: „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” És akkor legyen ünnepe is a Szent Koronának, amely megerősíti „ezt a hitvallást, ezt az egységet”.

Legyen, legyen. Látom, hogy 2012. január 9. például hétfőre esik, ha másért nem, már csak a hosszú hétvége kedvéért is buzgón támogatnám a javaslatot. A többi részét még nem értem, földhöz ragadt suttyó vagyok, aki nem a Szent Koronán elmélkedik a képviselői púszagban, hanem azon, mi a francból fizeti ki például a pislogás-adóját (remélem, van már olyan, ha nincs, akkor nesze, kormány, ötlet!), de nem gond, majd elmagyarázzák a hírhamisítós fiúk a köztévékben. Gondolom, levetítik majd a Sacra Coronát és a Koltay-összest, este pedig élőben közvetítik, ahogyan Orbán Viktor a fejébe húzza a Műtárgyat, ezzel bemutatva a népnek. (Utóbbihoz nem kell nemzeti ünnep.)

Az MTI segíteni szeretett volna, ezért feltett Wittnernek egy egyszerű kérdést a módosító kapcsán, pedig az ilyesmivel csúnyán meg lehet őt zavarni. Így történt most is: a „miért éppen azon a napon” kvescsönre könnyedén azt válaszolta: azért javasolja január 9-ét, mert „ezen a napon ünnepeljük a Szent Korona ünnepét”.

Na, basszus. Azért hát. Egy ilyen válaszon talán még a nagy Szijjártó Péter is fingana egyet hirtelen meglepetésében, magam részéről a buta tekintetig jutottam.

Ettől függetlenül szuper ötlet. Nemzeti ünnepnek január 9-ét! Úgy örülünk majd, hogy valami csuda. Ülünk a szobában, élvezzük a munka szünetét, és egész nap sört vedelünk fickós pálinkával támogatva. Led Zeppelint zúgatunk mellé, mert igen, Jimmy Page éppen január 9-én született, s közben bámuljuk a Szent Korona (amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét, meg hasonlókat) fotóját, amelyet a házi oltárra helyezünk, éppen Orbán Viktor aranyozott fiolába zárt, vaterásan megkaparintott izzadtság-cseppje mellé, nézzük, csak nézzük, addig, amíg ferde keresztbe nem áll a szemünk.

És ismét jó lesz majd nekünk.

A varázslatos Radírpók befeszített, és hopp, Lomnici Zoltán volt, nincs. Szerencsétlen egy ügy. Főleg azoknak, aki így elbaszarintották. Kiretusálták a püspök úr hátsó része mögül. Kimaszkolták. Kiblurözték. Kiradírozták. Kifantomosították. Kiszavazták a valóságból. Valakik. Mert Lomnicit nem reklámozzuk a tévében, kivéve, ha csúcs, de az már politurisztika, ami viszont az Azori-szigeteknél kezdődik, nem a Tátrában.

Hogy a hírgyártó segédmunkások hogyan süllyedhettek ennyire mélyre, őszintén szólva nem érdekel. Piti magánháború vagy politikai utasítás? A valódi okot úgysem tudjuk meg, mi, mezei parasztok. Nem is lényeges. Itt tartunk. Embereket radíroznak ki a híradókból. Ráadásul szarul, fásult amatőrséggel, gagyi igyekezettel.

Miközben a fél világ azon vakarózik, hogy cenzúra, politikai megrendelés alapján működő hírtasakolás van Magyarországon, plusz romokban a sajtószabadság, ezek itt díszcsomagolásban adják át a megerősítést. Winston Smith mosolyogva üdvözölné a szép új rendszert, s valószínűleg azonnal óriási rutinnal vetné magát a munkába a Központosított Hírgyár hírhamisító részlegén. A dolog annyira abszurd, hogy már-már hajlamosak vagyunk átlépni rajta. Kiiktatni egy sajtótájékoztató felvételeiből azt, aki a sajtótájékoztatót tartotta. Ha valami mégis marad belőle, azt elpacásítani. És hogy még zsírosabbá tegyék a dolgot, kire bízzák a vizsgálat lefolytatását egy hírhamisítási ügyben? Papp Dánielre, egy másik hírhamisítóra. Kolosszális. Gratulálok, fiúk, lőttetek egy akkora öngólt, hogy a lábatok is leszakadt, most meg idiótán ugráltok, mint Fekete Lovag a klasszikusban.

És hogyne, lesz majd felelőse, nyilván a vágó és/vagy a kábelösszedugó-ember, de a büfés is gyanús.

Nekem egyébként biztosan nem tűnt volna fel. Ami nem meglepő, mert a kép előterében vonyítók arcából is általában csak valami foltot látok. Ilyen téren szelektív a szemműködésem. Szijjártó Pétert például csak pacapetinek nevezem, mert semmit nem látok abból, amit a nyakán hord, csak egy bazi nagy pacát. Azt sem tudom, hogy néz ki Peti igazi arca. Ha van neki olyan. Orbánról nem is beszélve. Neki speciel rajzolva van a feje, egyetlen vonása sem igazi, ennek ellenkezőjéről – bár sokan próbálták – még senki nem tudott meggyőzni. Ha megjelenik a képernyőn, mindig azt hiszem, hogy animációs reklám van, és már húzok is nassolni a konyhába. Amikor visszajövök tíz perc múlva, és még mindig Orbánt mutatják, akkor lazán átkapcsolok a kártúnnetvörkre, mert ott jobbak a rajzfilmek.

(Ben Tenről jut eszembe dajcstomi, aki valami nagyon vicceset akart hozzáfűzni a témához, sarkosan és odakenősen, ahogyan csak ő tudja. Ezt sikerült:

"Ha az Index értesülése megfelel a valóságnak és vágóval és a napi felelős szerkesztővel együtt nem rúgják ki 12-24 órán belül az MTVA nevű akármiből ezt az "MTI Hircentrum egyik munkatársát", akkor szombaton szines krétával ugróiskolát rajzolok az MTI főbejárata elé az aszfaltra!! Komolyan, és ez még csak a kezdet!"

Komolyan. Remegve várom a szombatot, amikor odarajzol. Színessel. Kezdetnek. Mi lesz azután? Ugrálni is fog tüllszoknyában, vagy csak álmában pattog egy picit?)

A dolog keserű hahotáját egyébként főleg az adja, hogy a radírozott felvételen Lomnici Tőkéssel az Emberi Méltóság Tanácsa vezetőjeként arról tartott sajtótájékoztatót (a vele készített interjú természetesen nem került adásba), milyen következményekkel járhat az, hogy Szlovákiában magyar állampolgárságot felvett emberektől veszik el a szlovák állampolgárságot.

A Radírpóknak viszont sikerült az, ami a szlovákoknak sem menne. Még az arcát is megszüntették egy magyar állampolgárnak. Pedig azt elveszíteni szokás, ami - ebben az esetben - az eleve arctalanok szempontjából már tökmindegy.

Új fejezet nyílt a kézi-vezérlésű hazai sajtó történetében. B-kategóriás technika, ernyedt izgalom. Mesterséges, dilettáns libablur.